1. Egy televíziós szakkomentátor nem jós. Nem azért tartják. Nincsen ember, aki meg tudná mondani valamennyi mérkőzés eredményét, de ha van, akkor az sajnos elveszett a néhai Budapest TV süllyesztőjében. Továbbá lehet, hogy meg tudja valaki mondani, hogy ki nyer, csak az meg azt nem tudja, hogy miért. Mert az ritkán van benne a varázsgömbben.
Egy szakkommentátort egyrészt azért tartanak, mert hiteles, másrészt azért, mert színesen, érdekesen el tud mondani olyan dolgokat, melyekről az emberek java részének fogalma sincsen. Egész egyszerűen azért, mert nem ez a szakmája, és éppen ezért más dimenziókban szemléli a játékot.
Nyilván ha semmi nem jön be abból, amit mond, az nem szerencsés. De ha meg minden úgy alakulna, akkor marha unalmas lenne az egész. Akkor játszani sem kéne.

2. Az, aki megnézett néhány vagy akár több tucat Grand Slamet, és úgy gondolja, hogy jobban ért hozzá, mint Mats, vagy akár bárki, aki profi szinten űzte ezt a játékot, az szerintem súlyos önértékelési zavarokkal, hogy ne mondjam, jellemhibával küzd.
Aki úgy hiszi, hogy ő annyira okos, hogy mondjuk egy vizsgaidőszakban, éppen csak háttér televíziózva,  képes annyira megtanulni ezt a játékot, mint akinek ez az élete, az szerintem nem árt, ha egy picit magába száll.
Vagy süllyed.

Marat picit lassan reagált, vagy megvárta míg Dinara ismételten nyer valamit, vagy csak az újságírók aludtak el, vagy úgy igazából nem érdekelt senkit korábban az ügy, csak most uborkaszezon van, nem tudom.
Mindenesetre beszólt Wilandernek, pedig nem tegnap volt a Game, Set ang Mats utolsó elötti adása:

Felháborított amit az Eurosporton mondott a Roland Garros döntő után, alatt. Igazából csak arról beszélt, hogy ő egykoron milyen jó volt és mennyire egyszerű GS döntőt játszani. De hát ő már régen befejezte ma már csak egy kommentátor., nem tudom hogyan beszélhet így. A legkisebb jóindulatot sem mutatott Dinara irányába, egy szót sem szólt arról például, hogy hogyan lett világelső. – Marat Mihajlovics Szafin

Nem igazán értem Marat miről beszél, ugyanolyan jogom van elmondani a véleményem mint bárki másnak. Az hogy Dinara nem tudja kezelni a nyomást az tény. De ez még rendben is van, de ettől még játszania kéne, pláne, hogy tud, nem pedig az edzőjét bámulja könnyekkel küszködve after every fucking point. Azt hiszem ha valaki rettenetesen rossz akkor el kell, hogy mondjam, hogy rettenetesen rossz, úgyhogy egyáltalán nem bántam meg amit mondtam. - Wilander

John Fitzerald, Wilander bemutatását követően a Legendák páros alatt.

Őszintén szólva nem nagyon emlékszem olyan Davis kupa meccsre, ahol minden szingli öt játszmában dőlt volna el.
Olyanra meg pláne nem, ahol tulajdonképpen ez másod, sőt harmadlagos történetnek bizonyult volna. A svéd-izraeli pedig ilyen volt.
Egészen félelmetes történetekkel, rossz hollywoodi filmekbe illő fordulatokkal, és jó hollywoodi filmekbe illő fordulatokkal.
Tán könyvet is lehetne írni a sztoriból, vagy ha könyvet nem is, novellát.
Vagy csak úgy leírni.
Ott kezdődött, hogy tavaly is ugyanez volt a párosítás az első fordulóban, akkor a svédek Izraelben is nyerni tudtak 3/2-re, igaz nem éppen simán. Jonas Björkmann úgy húzta be a mindent eldöntő egyest, hogy az első szettet 6/0-ra bukta Harel Levy ellen. Mindkét csapat nagyban hasonlított a mostanira, tulajdonképpen csak egy-egy ember hiányzott a tavalyiak közül, de egy-egy nagyon fontos ember.
Jonas Björkman és Jonathan Ehrlich.
Björkman már visszavonult, vele nem számolhatott Mats Wilander kapitány, és ez borzasztó érdekes helyzetet teremtett. Azután persze, hogy hátsérülés miatt a legjobb svéd, Söderling nem tudta vállalni a játékot. Mellékszáll, de talán mégsem az, pillanatnyilag ő az egyetlen(!) svéd az első százban. Biztossá vált, hogy be kell vetni a másikat, aki még kétszázban van, Thomas Johanssont.
Akinek szeptemberben műtötték az Achillesét, és aki azóta nem játszott tétmérkőzést. És aki éppen ezért aligha tudott volna játszani három egymást követő napon. Mats ezt ítélte a legnagyobb kockázatnak, így aztán úgy döntött, nevezi a nevezhető legjobb párost, Aspelint és Lindstedtet és keres még valakit, aki tud egyest játszani.
Ami nem tűnt kifejezetten egyszerű feladatnak.
Mikor megtudtam, hogy Andreas Vinciguerra mellett döntött, nagyon elszégyelltem magam.
Úgy tudtam ugyanis, hogy ő már abbahagyta.
Aztán megnyugodtam, mert tényleg.
2006-ban.
Másodszor.
Egyébként jó zsugás volt, a 33. helyig vitte, juniorként játszott döntőt az Ausztrál Openen, de a térde, illetve a háta nem akarta, hogy igazán nagy karriert fusson be. Aztán tavaly ősszel játszott újra a svéd csapatbajnokságban, amit megnyertek, és Wilander meghívta a keretbe. Ott jól mozgott, így benevezte.
Ehhez képest tényleg semmi, hogy az izralieknél hiányzott Jonathan Ehrlich, bár azért így valószínűvé vált, hogy bukják a párost. (Az a Hadad ugrott be a helyére, aki sokat járt Magyarországon és aki Mandula Petrával US Open elődöntőt játszott egykoron.)
Az első napon ToJo döntő szett 8/6-ra, legyőzte Harel Levyt (2000-ben Master Series döntő Montreálban, csak ha esetleg valaki nem:), majd Dudi Sela döntő szett 11/9-re Vinciguerrát.
A páros, ahogy az várható volt a svédeké lett, és akkor úgy tűnt, Wilander jól kalkulált. Vezettek kettő egyre két nap után, és a kulcsmeccs a Sela – Johansson lett. Ahogy azt jósolta. Erre építettek fel mindent, olyan borítást választottak, ahol nem pattant túl magasra a labda, de mégis gyors volt, már amennyire lehetett.
Mégis Sela nyert, bár a szetteket tekintve 2/1-re még a svéd vezetett.
Így aztán jöhetett a Vinciguerra Levy ellen, aki még kijavíthatott mindent. Csak hát ilyen szintű meccset 2006 óta nem játszott, és a térde még mindig kiszámíthatatlan, sosem lehet tudni, hogy mikor fájdul meg.
Kétszer került szetthátrányba, mindkétszer egyenlített, a döntő játszmában 5/5-nél break labdája volt. 6/5-nél pedig meccslabdát hárított.
Hörgött a nép, írhatnánk, ha lett volna nép.
De a malmői hatóságok nem engedtek be nézőket, mert 6000-es palesztinbarát tüntetés volt szombaton. Ráadásul a szélsőbaloldali háborúellenes tüntetők kövekkel, petárdákkal dobálták meg a rendőröket. És ez a legszebb mondat amit leírtam eddig életemben.
Persze ha ez hollywoodi film lett volna, akkor végül azért csak lettek volna nézők, Vinciguerra meg hárított volna még nyolc meccslabdát és a fáradtsággal, térdével, vállával küszködve behúzza a meccset.
Jövőre pedig nyer a Garosson, ahol egyébként egykoron Sávolt Attilától is kikapott.
De ez nem film,, hanem DK meccs, így aztán a második meccslabdát még hárította, de a harmadikat már nem sikerült, és Izrael jutott a legjobb nyolc közé.

Pedig milyen szép lett volna linkelni ezt a napi idézetet.

Vigyázat, ütős hatás